CIV.
Ő pingpongozni tanított,
én sakkozni őt,
ő akkor kapott pontot, ha sakkban,
én ha pingpongban vertem,
éveken át folyt a verseny.
CV.
Adódott néhány vitás eset,
már nem voltunk biztosak az állásban,
alkalmak, mikor egyenrangú ellenfelek,
sőt jobb formában a másik sportágában,
aztán megfeledkeztünk az egészről.
CVI.
Rövid ideig azzal foglalkoztunk,
ki olvas többet; végül elkövetkezett,
ami tart ma is: diploma, kötet,
nyelvvizsga, gyerek egy-egy pontot ér,
valamely éles fordulat, különös vagy jelentős állomás az életútban.
CVII.
Focibolondok voltunk,
végigfociztuk a környező tereket,
fociztunk, amíg mozogni tudtunk,
légszomjasan lógtunk rácsról, kapuról,
és azután is, sokszor ránk sötétedett.
CVIII.
A lépcsőházunktól a kis pályáig
és visszafelé is játszottunk,
rituálisan passzolgattunk a járdán,
állítólag úgy hívtak minket a házban, hogy „a két hülye”,
és ez inkább jól esett nekünk, mint rosszul.
CIX.
Én hoztam ki a labdát,
külsővel jobbra perdítve futottam,
kényszerítővel kaptam is vissza,
s bár ott már nem tudtam vele mit kezdeni,
„de gyönyörű”, kiáltotta az édesapja.
CX.
Ő fegyvergyárban dolgozott,
fölvettek mellé minket nyári munkára,
sorjáztunk, rugót préseltünk, ládába bújtunk,
aludtunk a szuronyozóban,
és bekerültünk az üzem focicsapatába.
© Nyilas Atilla Richárd, 2012. Minden jog fenntartva
A sorozatot a Gamax Kft. támogatja.
